By Eniko Takacsy on December 28, 2016
Év vége felé közeledve, Karácsony elmúltával, a lezárás és visszatekintés napjaiban, talán sokunkban válik erősebbé a veszteségérzet. Ez természetes, hisz minden egyes elengedéssel megérintjük korábbi elválásaink emlékét is.
A veszteség megélésének intenzitása egyéni tapasztalás, de mindannyiunkat megráz, tekintet nélkül arra, milyen formában jelenik meg, absztrakt dolgok elvesztésétől kezdve, mint egy fontos álmunk vagy az identitásunk, egy egészen konkrét dologig, mint annak a személynek az elvesztése, akit legjobban szerettünk. Annyi bizonyos, hogy minden veszteség együtt jár egy belső vagy külső “tárgytól” való elszakadással.
Freud Gyász és Melankólia című művében írja, hogy tudatos tárgyvesztés esetén, az ego valóságvizsgálat funkciója révén ellenőrzi a tárgy elvesztését, majd elrendeli a libidinális energia megvonását tőle. Azonban ezt a feladatot nem könnyű végrehajtania, a miatt az ellenállás miatt, amely a fájdalmas libidinális elszakadás ellen lép fel. Ez a veszteségre adott törvényszerű válasz. Az egónak jelentős mennyiségű időre és energiára van szüksége ahhoz, hogy felszabadítsa a libidót az előző tárgyhoz való kötődéstől még akkor is, ha már az utánpótlás (az új tárgy) jelen van. Ezzel ellentétben, Freud úgy vélte, hogy tudattalan tárgyvesztés esetén, amelyet melankóliában szenvedő pacienseinél feltételezett, az egyén nincs teljesen tudatában annak, mit veszített el, bár egója a veszteségre adott válaszban éppúgy elmerül. Például a súlyos önvád tünetét a tudattalan tárgyvesztés folyamatának megnyilvánulásaként magyarázta Freud.
A melankólia esetében, amelyet ma depressziónak nevezünk, a mélyben meghúzódó konfliktust az elvesztett tárgy iránt érzett szeretet és gyűlölet ambivalens érzésének tulajdonítják. Az ellenségesség, a harag és a bűntudat erős negatív érzései nyomós okok miatt elfojtásra kerültek, és leggyakrabban ilyen esetben az ember önmaga ellen fordítja ezeket. A múlt homályba fut, a szükséges gyász ellen fellépő énvédő mechanizmusok mint tünetek jelennek meg. Ez természetesen egy komplikált gyászfolyamathoz vezet: a késleltetett gyászhoz.
A veszteség olykor szinte elviselhetetlen fájdalommal jár, ám bármennyire is tiltakozunk ellene hosszú időn át, akár tudatosan vagy tudattalanul, a depresszió gyásszá történő alakítása, a tárgyhoz való korábbi kötődés elengedésének elfogadása a lélek gyógyulásának folyamatához tartozik. Mindez nem jelenti a tárgyhoz fűződő lojalitás elvesztését, sem emlékeink megtagadását. Sőt, egy letisztultabb, érettebb és békésebb kapcsolatot eredményezhet. Vajon akarjuk-e igazán az új, de félelmet keltően ismeretlen kimenetelű viszonyulásokat, vagy inkább megmaradunk régi, fájdalmas, de ismerős kapcsolódásainknál?
