Honnan ered a változás igénye?

“Változz! Válj olyanná, amilyennek elképzellek, hogy csillapodjon bennem az ‘ősi szorongás, amit századok óta magamban hordozok’. Változz az elvárásaim szerint.” Hallhatjuk az üzenetet belülről és kívülről kicsi korunk óta. A népszerű spirituális változás ígérete is mint griffmadár farkasétvággyal követelne húsunkból, hogy cserébe felröpítsen minket az “alvilágból”.


Jankovics Marcell: Fehérlófia
Jankovics Marcell: Fehérlófia


Mielőtt azonban ismét odadobnánk egy darabot a lábunkból, vagy az önkínzás gazdag tárházából merítenénk módot a “változás” sürgetésének eleget téve, várjunk egy pillanatot. Ebben a pillanatnyi csendben…, mi lenne, ha elképzelnénk ezt az áhított változást? Úgy, ahogyan mi szeretnénk.

Mi adja az elképzelés támpontját?

Egy belső kép vagy hang?

Vagy külső lenne?

Hol van az értékelés lókusza? (Azaz ki értékel?)

Mióta ismerős?

Mi történik a testünkkel mindeközben?

Bízunk-e a változásra késztető erőben?

Hiszünk-e magában a változásban?

Láttunk már változni másokat, tapasztaltunk magunkban is változást. A változás természetes folyamat. Külső hatások érnek bennünket, amelyek folyamatosan alakító, formáló erővel bírnak. De vajon a saját gondolataink hatásának mekkora jelentőséget tulajdonítunk?


Az önelfogadás fontossága

Ellentmondásnak hangozhat, hogy a változás önelfogadással kezdődik. Talán azért tűnik paradoxonnak, mert nem tudjuk, ki az az “én”, akit elfogadjunk. Michael Puett például, a kínai filozófia elkötelezett professzora, Konfuciusz meglátásához fordul az igazi, stabil “én” létezése elleni argumentumában. Szerinte tévesen személyiségnek nevezzük azt a mintát, amit gyermekkorunktól kezdve alakítottunk ki a környezetünkre adott reakcióként, mert ez a séma keményedik meg az évek során, és adja a szilárd én illúzióját. Vajon ezek az automatikus rituálék alkotnák pusztán az “én”-t, vagy valóban létezik bennünk egy mélyben nyugvó szilárd mag? Annyi bizonyos, hogy az énvédő vagy elhárító mechanizmusok mintázatot követnek a szorongás elkerülésére, és lépten-nyomon felismerhetők interakcióinkban. Különösen akkor van jelentősége ennek a felismerésnek, ha szenvedést okoz számunkra az ismétlődés, és változtatni akarunk rajta.


Ismerjük fel automatikus védekezési reakcióinkat

A projekció esetében, például, hosszú időn keresztül másokra vetítettük nem tetsző érzéseinket, aspektusainkat, mert nem is lettünk volna képesek arra gondolni, hogy ezek a mi sajátos válaszreakcióink a környezetünkre. Az is történhetett, hogy környezetünk büntető hozzáállása vagy irrealisztikus elvárásai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy kapcsolatainkban már kényszeres hangsúlyt kap a folyamatos védekezés a szorongás ellen. Ez képes néhány év után úgy kondicionálódni, hogy automatikussá válik, leszűkítve ezzel a tudatos válasz lehetőségét adott helyzetekre. Talán még büszkék is vagyunk lázadó “természetünkre”. Annak ellenére, hogy a lázadás néhány percnyi örömérzés után ürességgé változik, mert akaratlanul mindig ugyanazt a szerepet vesszük fel. Nem választunk. Nincs benne semmi kihívás. Ugyanaz a játszma, ugyanazzal a “jutalommal”. A folyamatos kivetítés miatt azonban nem találjuk helyünket a saját “bőrünkben”, mintha idő vagy tér nem lenne szinkronban, nem tudjuk, hol kezdődünk és végződünk. Még nagyjából sem.


Tudatosítás a testben és önreflexió

Magával az elfogadással, azonban, megfigyelhető, hogy mélyreható változás veheti kezdetét. Az árnyékunkat képező (száműzött, elfojtott) részeink figyelmünk központjába kerülnek, teret adhatunk nekik, egy időre teljesen azonosulhatunk velük, megtapasztalhatjuk őket érzetek, érzések és gondolatok formájában, majd az önreflexió segítségével a megfigyelőképességünk górcsöve alá vehetjük őket. Az önreflexió révén kirajzolódnak az eddig rejtett összefüggések múlt és jelen között, történések és viselkedések között. Az azonosulás és az átélés, majd az eltávolodás és a reflexió fázisai egyformán fontosak az integráció folyamatában. A testben végbementő állapotok tudatosítása, a megélt fizikai tapasztalat emléke, az integrációra váró részeink megtestesülése, vagy testet öltöttsége különösen jelentős forrásnak számít a későbbi vonatkozások meglátásában. A befogadás, amely egyben a darab utolsó felvonása is, a hazatalált részeink átölelése, súlyuk megtartása, a nehéz érzések tartalmazása fokozatosan otthonérzést ad részeinknek, mint amikor egy síró gyermek újra megérzi a biztonságot a szeretett személy karjában, és testében lassan csillapodik a remegés: megnyugszik.


Picasso
Picasso


Kíváncsiság és együttérzés önmagunkkal

Az integráció folyamata kihívást jelent számunkra, hisz olyan aspektusok jutnak ki a fényre árnyékunkból, amelyeket először súlyosnak és negatívnak ítélünk meg. Szégyenkezhetünk miattuk. Ilyenkor a kíváncsiság vezérelhet minket: mi történhetett velünk, milyen történetet hordoznak ezek a megdermedt énrészek; valamint az a tudat is támaszt nyújthat, hogy nem csak ezekből a nyers aspektusokból állunk, nem pusztán ők vagyunk, illetve, a nyers részek az integrációval lehetőséget kaphatnak arra, hogy elengedjék az oly sokáig viselt negatív arcukat.

Back to Articles