Remény

---

Ha depresszió,
akkor Melanie Klein,
aki az átszakadást ide
fejlődési lépcsőfoknak tekintette,
amely nemcsak gyermekkoromban
keresztezi utam,
hanem az élet bármely szakaszában:
amikor hirtelen rádöbbenek
gyűlölködő támadásaimra,
belső és külső “embertárgyaim” roncsolt állapotára.

Bűntudat és gyász fekete fátyla ez
A “normálistól” a végtelenig,
a viselhető veszteségérzéstől a súlyos depresszióig.

Leválás. A Te lehámlása az Énről.
A másság felismerése:
nem dobbanthatlak meg többé.

A túlélés foszlányai:

Amikor csak szerettelek, vagy csak utáltalak
Bennünket
még csak üldözött a fájdalom.

Most már nem csak képzelem,
érzem is, hogy Más.

Vissza-visszazuhanok a reménybe.

Megkérdezem.
(Megkérdőjelezem.)
Ezt az évtizedeket átkaroló reményt.
Ha valakinek, hát neki igazán tudnia kell.
A mielinhüvelyem.

Most épp rajtam kívül van. Lehet, másban is.
Így mintha őszintébben beszélgethetnénk:
nem köt gúzsba az elkötelezettség,
nem akarunk megfelelni egymásnak: én és a remény.

A remény és én.
A túlélés foszlányai:

Anyámra várunk,
mosogatás közben megfordul és elmosolyodik,
vagy csak
a szomorúság kráteréből kitekint rám.
Máskor apámra,
az iskola előtt,
megtart a visszatérő meleg fehér tenyér.

Évtizedeket átkaroló remény:
majd megadja, amit sosem adott.

Mikor végleg lehullunk egymásról –
és susogó emlékeink felett a szél
még egyszer utoljára belénk-belénk kap:
felemel, majd leejt –
én még akkor is, és már nem is
várom
ezt a néma átszakadást,
a lassú fekete földet érést.

(mikor végre
felnőttként
tudlak szeretni.)