Egymásra hangolódva, önmagunkat megőrizve

Bergman Farkasok órája című filmjét különös érzékenységgel szövi át a kérdés: vajon igaz-e, hogy azok az idős párok, akik egy egész életet éltek le együtt, hasonlítanak egymásra?

Joachim Bauer a tükörneuronok működésén és a rezonanciajelenségeken keresztül mutatja be, hogyan hangolódhatunk és miként hatunk egymásra akár anélkül is, hogy ennek tudatában lennénk. A tükörneuron elnevezés Giacomo Rizzolatti nevéhez fűződik. Olyan idegsejtekre vonatkozik, amelyek bizonyos cselekvések végrehajtásakor és ugyanazon cselekvések megfigyelésekor is aktiválódnak. Működésük révén bizonyos mértékig belsőleg is leképezzük a másik cselekvését, ami szerepet játszhat annak feldolgozásában és utánzásában. A másik jelenléte, viselkedése, mimikája és érzelmi megnyilvánulásai egyaránt hatással lehetnek ránk. A hosszú ideje együtt élők között a közös tapasztalatok, szokások és az évek során kialakuló kölcsönös alkalmazkodás is mély nyomot hagyhat a kapcsolatban.

A filmben ábrázolt feleséget, Alma Borgot (Liv Ullmann) a hasonlóvá válás kérdése foglalkoztatja, miközben férje, a festő Johan Borg (Max von Sydow) mentális nehézségekkel és egyre súlyosbodó látomásokkal küzd. Alma eközben saját kapcsolatuk alakulását és annak rá gyakorolt hatását is próbálja megérteni. Egy későbbi interjúban Liv Ullmann úgy nyilatkozott, hogy talán hallgatnia kellett volna a film üzenetére: „Ha egy olyan emberrel élsz együtt, aki nincs békében a világgal, te magad is elveszítheted a saját békédet”. Majd hozzátette, hogy talán másként alakult volna a személyes fejlődése, ha a film után Bergman nélkül folytatja az életét. Szavaiból mintha némi szomorúság is kiérződött volna, annak ellenére, hogy Bergmannal kölcsönösen szerették egymást.

Az emberi kapcsolatokban az egyének érzelmi állapota és reakciói folyamatosan alakítják egymást, miközben maga a kapcsolat is hatással van mindannyiuk belső egyensúlyára. A kötődéselmélet rámutat arra, milyen fontos szerepet töltenek be a biztonságos, érzelmileg elérhető kapcsolatok érzelmi fejlődésünkben és érzelmeink szabályozásában. Daniel Siegel interperszonális neurobiológiai megközelítése pedig azt hangsúlyozza, hogy idegrendszerünk fejlődésében és érzelmi önszabályozásunk kialakulásában meghatározó szerepet játszanak a kapcsolataink. A kapcsolataink tehát nemcsak feszültséget kelthetnek bennünk, hanem biztonságot, megnyugvást és érzelmi támaszt is nyújthatnak.

Az egymásra hangolódás azonban nem jelenti azt, hogy egy párkapcsolatban szükségszerűen elveszítjük saját különállóságunkat. A Bader–Pearson-féle párkapcsolati fejlődési modell második szakasza a differenciáció, amelyben a partnerek fokozatosan felismerik és elfogadják egymás különbözőségét. A párkapcsolati fejlődés egyik fontos feladata, hogy a kezdeti összefonódás és intenzív összetartozás élményéből eljussunk annak felismeréséig és elfogadásáig, hogy két önálló ember vagyunk, saját szükségletekkel, érzésekkel és látásmóddal – anélkül, hogy ez a másikhoz való kapcsolódás feladását vagy megszakítását jelentené.

Az egyéni “elkülönültség” és érzelmi kötődés egyensúlyának kérdése Murray Bowen családrendszer-elméletében is központi jelentőségű. A self-differentiation, vagyis az én differenciáltságának képessége arra utal, hogy mennyire tudjuk megőrizni saját gondolati és érzelmi autonómiánkat az érzelmileg intenzív kapcsolatainkban. Ez nem az érzelmi távolságtartást jelenti, hanem annak képességét, hogy a másik érzéseire és feszültségére érzékenyen reagáljunk anélkül, hogy elveszítenénk saját nézőpontunkat és belső egyensúlyunkat.

Az eddig bemutatott megközelítések közös gondolata, hogy a kapcsolati közelség megőrzése, valamint az egyéni különbözőség és autonómia elfogadása nem egymást kizáró törekvések. A köztük levő egyensúly megteremtése azonban nem mindig könnyű, különösen akkor, amikor a kapcsolatban feszültség, bizonytalanság vagy eltérő szükségletek jelennek meg. Ez még nagyobb kihívást jelenthet, ha az egyik fél pszichés nehézségekkel vagy mentális zavarral, esetleg addikcióval küzd, hiszen ezek a helyzetek a kapcsolat dinamikáját és a másik fél érzelmi biztonságát, belső egyensúlyát is próbára tehetik. Ilyen helyzetekben különösen fontossá válik, hogy felismerjük, mi az, amire valóban van ráhatásunk, és mi az, ami már kívül esik a saját lehetőségeinken. Segíthet, ha meg tudjuk különböztetni a másik érzéseit és reakcióit a sajátjainktól, miközben komolyan vesszük azt is, hogy az ő állapota vagy viselkedése milyen hatással van ránk és a kapcsolatunkra. A másik iránti együttérzés nem jelentheti saját szükségleteink, határaink vagy biztonságunk feladását. Mentális zavar vagy addikció esetén különösen fontos felismerni, hogy milyen mértékben tudunk jelen lenni a kapcsolatban anélkül, hogy közben sérülne a saját jóllétünk. A probléma jellegétől és a helyzet súlyosságától függően előfordulhat, amikor külső segítségre, tudatos távolságtartásra vagy akár a kapcsolat lezárására van szükség.

Fontos, mit viszünk magunkkal a párkapcsolatba, és mit kezdünk saját „békétlenségünkkel”, amikor felismerjük, hogy az a kapcsolatunkra is hatással van. A párkapcsolat lehet a kölcsönös megerősödés és fejlődés forrása, de nehézségeinket is felerősítheti, és belső egyensúlyunkra is kedvezőtlenül hathat. A kapcsolatunkra való tudatosabb rálátás segíthet abban, hogy jobban megértsük a köztünk zajló folyamatokat, és új lehetőségeket találjunk az egymáshoz való kapcsolódásban. Ebben a párkapcsolati tanácsadás is támogató teret biztosíthat.

Felhasznált irodalom:

Bader, E., & Pearson, P. T. (1988). In Quest of the Mythical Mate: A Developmental Approach to Diagnosis and Treatment in Couples Therapy. Brunner/Mazel.

Bowlby, J. (2009). A biztos bázis: A kötődés-elmélet klinikai alkalmazásai. Animula Kiadó.

Bowen, M. (1978). Family Therapy in Clinical Practice. Jason Aronson.

Rizzolatti, G., Fadiga, L., Gallese, V., & Fogassi, L. (1996). Premotor cortex and the recognition of motor actions. Cognitive Brain Research, 3(2), 131–141.

Siegel, D. J. (2020). The Developing Mind: How Relationships and the Brain Interact to Shape Who We Are (3rd ed.). Guilford Press.

Woodruff, C. C. (2018). Reflections of others and of self: The mirror neuron system’s relationship to empathy. In The Neuroscience of Empathy, Compassion, and Self-Compassion, (pp. 157–187). Academic Press.

Bergman, I. (1968). Farkasok órája (Vargtimmen).