Egymásra hangolódva, önmagunkat megőrizve

Bergman Farkasok órája című filmjét csodálatos finomsággal fonja át a kérdés: vajon igaz-e, hogy azok az idős párok, akik egy egész életet együtt éltek le, hasonlítanak egymásra?

Joachim Bauer a tükörneuronok működésén és a rezonanciajelenségeken keresztül mutatja be, hogyan hangolódhatunk és miként hatunk egymásra akár anélkül is, hogy ennek tudatában lennénk. A tükörneuron elnevezés Giacomo Rizzolatti nevéhez fűződik. Olyan idegsejtekre vonatkozik, amelyek bizonyos cselekvések végrehajtásakor és ugyanazon cselekvések megfigyelésekor is aktiválódnak. Működésük révén bizonyos mértékig belsőleg is leképezzük a másik cselekvését, ami szerepet játszhat annak feldolgozásában és utánzásában. A másik jelenléte, viselkedése, mimikája és érzelmi megnyilvánulásai egyaránt hatással lehetnek ránk. A hosszú ideje együtt élők között a közös tapasztalatok, szokások és az évek során kialakuló kölcsönös alkalmazkodás is mély nyomot hagyhat a kapcsolatban.

A filmben ábrázolt feleséget a hasonlóvá válás kérdése foglalkoztatja, miközben férje mentális zavarral küzd. Egy későbbi interjúban Liv Ullmann úgy nyilatkozott a filmről, hogy talán hallgathatott volna annak üzenetére: „ha egy olyan emberrel élsz együtt, aki nincs békében a világgal, te magad is elveszítheted a saját békédet”. Majd hozzátette, hogy talán más lett volna az érés folyamata, ha a film után Bergman nélkül folytatja életét. Mintha szomorúság érződött volna ki szavaiból, annak ellenére, hogy kölcsönösen szerették egymást férjével.

Az emberi kapcsolatok kölcsönösen hatnak a felek érzelmi állapotára és belső egyensúlyára. A kötődéselmélet rámutat arra, milyen fontos szerepet töltenek be a biztonságos, érzelmileg elérhető kapcsolatok érzelmi fejlődésünkben és érzelmeink szabályozásában. Daniel Siegel interperszonális neurobiológiai megközelítése pedig arra világít rá, hogy az idegrendszerünk, lelki működésünk és kapcsolataink kölcsönösen alakítják egymást. A másik ember jelenléte tehát nemcsak feszültséget kelthet bennünk, hanem megtartó és szabályozó hatású is lehet.

Az egymásra hangolódás azonban nem jelenti azt, hogy egy párkapcsolatban szükségszerűen elveszítjük saját különállóságunkat. A Bader–Pearson-féle párkapcsolati fejlődési modell egyik szakasza a differenciáció, amelyben a partnerek fokozatosan felismerik és elfogadják egymás különbözőségét. A párkapcsolati fejlődés egyik fontos feladata, hogy képessé váljunk megőrizni egyéni szükségleteinket, érzéseinket és nézőpontunkat anélkül, hogy feladnánk a másikhoz való kapcsolódást.

A különállóság és a kapcsolódás egyensúlyának kérdése Murray Bowen családrendszer-elméletében is központi jelentőségű. A self-differentiation, vagyis az én differenciáltságának képessége arra utal, hogy mennyire tudjuk megőrizni saját gondolati és érzelmi autonómiánkat az érzelmileg intenzív kapcsolatainkban. Ez nem az érzelmi távolságtartást jelenti, hanem annak képességét, hogy a másik érzéseire és feszültségére érzékenyen reagáljunk anélkül, hogy elveszítenénk saját nézőpontunkat és belső egyensúlyunkat.

Az eddig bemutatott megközelítések közös gondolata, hogy a kapcsolódás és az önállóság nem egymást kizáró törekvések, egyensúlyuk megteremtése azonban nem mindig könnyű, különösen akkor, amikor a kapcsolatban feszültség, bizonytalanság vagy eltérő szükségletek jelennek meg. Ez még nagyobb kihívást jelenthet, ha az egyik fél pszichés nehézségekkel vagy mentális zavarral, esetleg addikcióval küzd, hiszen ezek a helyzetek a kapcsolat dinamikáját és a másik fél érzelmi biztonságát, belső egyensúlyát is próbára tehetik. Ilyen helyzetekben különösen fontossá válik, hogy felismerjük, mi az, amire valóban van ráhatásunk, és mi az, ami már kívül esik a saját lehetőségeinken. Segíthet, ha meg tudjuk különböztetni a másik érzéseit és reakcióit a sajátjainktól, miközben komolyan vesszük azt is, hogy az ő állapota vagy viselkedése milyen hatással van ránk és a kapcsolatunkra. A másik iránti együttérzés nem jelentheti saját szükségleteink, határaink vagy biztonságunk feladását. Mentális zavar vagy addikció esetén különösen fontos felismerni, hogy milyen mértékben tudunk jelen lenni a kapcsolatban anélkül, hogy közben sérülne a saját jóllétünk. Vannak helyzetek, amikor külső segítségre, nagyobb távolságra vagy akár a kapcsolat lezárására van szükség.

Fontos, mit viszünk magunkkal a párkapcsolatba, és mit kezdünk saját „békétlenségünkkel”, amikor felismerjük, hogy az a kapcsolatunkra is hatással van. A párkapcsolat lehet a kölcsönös megerősödés és fejlődés forrása, de nehézségeinket is felerősítheti, és belső egyensúlyunkra is kedvezőtlenül hathat. A kapcsolatunkra való tudatosabb rálátás segíthet abban, hogy jobban megértsük a köztünk zajló folyamatokat, és új lehetőségeket találjunk az egymáshoz való kapcsolódásban. Ebben a párkapcsolati tanácsadás is támogató teret biztosíthat.

Felhasznált irodalom:

Bowlby, J. (2009). A biztos bázis: A kötődés-elmélet klinikai alkalmazásai. Animula Kiadó.

Bowen, M. (1978). Family Therapy in Clinical Practice. Jason Aronson.

Rizzolatti, G., Fadiga, L., Gallese, V., & Fogassi, L. (1996). Premotor cortex and the recognition of motor actions. Cognitive Brain Research, 3(2), 131–141.

Siegel, D. J. (2020). The Developing Mind: How Relationships and the Brain Interact to Shape Who We Are (3rd ed.). Guilford Press.

Woodruff, C. C. (2018). Reflections of others and of self: The mirror neuron system’s relationship to empathy. In The Neuroscience of Empathy, Compassion, and Self-Compassion, (pp. 157–187). Academic Press.

Bergman, I. (1968). Farkasok órája (Vargtimmen).