A szorongásról
Mi áll a szorongás hátterében? A szorongás pszichológiai és pszichodinamikus megközelítései, kialakulásának lehetséges okai és a pszichoterápia szerepe az önszabályozás fejlesztésében.
A szorongás a Semmibe pillantás megtapasztalása, Kierkegaard szerint. Nem azonos a félelemmel, sem az aggodalommal, mert nem kapcsolódik konkrét dologhoz, (amennyiben a Semmire vonatkozó leírásokat nem nevezhetjük konkrétnak). A szorongás „a szabadság valósága, lehetőség a lehetőségre”. Bár az egzisztenciálfilozófia egyike a pszichoterápiát mélyen átható filozófiai irányzatoknak, nem az egyetlen meghatározó gyökere. (A különféle terápiás megközelítések kialakulása nem pusztán a gyakorlati módszerek másságának köszönhető, hanem a mélyben húzódó, eltérő filozófia hatások eredményének is. A filozófia gyógyító szerepét bizonyítja többek között a filoterápia megszületésének lehetősége is.) A napjainkban oly divatos kognitív viselkedésterápia például sztóikus alapokon nyugszik, mely azt vallja, hogy az ember mentális egészségét az határozza meg, hogy gondolkodása mennyire áll összhangban a természet törvényeivel. Ebből alakult ki az az elképzelés, hogy a torz gondolatok átalakításával, problémáink is más színezetet nyernek majd. A szorongás esetében is ezt a koncepciót követik. A mélyben egy alapfélelem húzódik, mely egy hibás sémára épül, pl. „Ha haragszom valakire, rossz ember vagyok” (séma). „A rossz embert nem szeretik.” „Tehát, ha haragszom valakire, nem fognak szeretni/nem vagyok szerethető” (alapfélelem).
A szorongás – hasonlóan a félelem és az aggodalom érzéséhez – hasznos szerepet tölt be a környezetünkhöz való alkalmazkodásban. Míg a félelem és az aggodalom valós veszélyre figyelmeztet, vagy épp óvatosságra int, alaposabb felkészülésre késztetve bennünket, addig a szorongás mintha a hiányt, a deficitet mutatná meg. Valamit, amit nem kaptunk meg, vagy nem tudott kifejlődni bennünk, de lelkünk üvölt utána. Legyen bár félelem, aggodalom vagy Semmibe-tekintés, egy bizonyos ponton túl elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk vele.
Amikor hosszú idő óta, napi szinten küzdelmet jelent saját szorongó érzéseink tartalmazása (értsd: az a képességünk, hogy a nyers, intenzív állapotokat befogadhatóvá, elviselhetővé és feldolgozhatóvá alakítjuk), és gyakran jelentkezik túlzott nyugtalanság, feszültség, idegesség vagy ingerlékenység, izmainkat nehezen tudjuk ellazítani, alvászavaraink vannak, rituálékkal, alkohollal vagy más szerekkel próbáljuk enyhíteni a tüneteket, esetleg pánikrohamok, fóbiák korlátozzák életünket, akkor már nem magyarázhatjuk meg magunknak, hogy egy egyszerű adaptációs folyamatról van szó. Különösen akkor nem, ha a szimpatikus idegrendszer fokozott működése az azt kiváltó helyzet nélkül is fennáll. Pánikroham esetén megrémülünk, és sokunkat késztet arra, hogy orvoshoz forduljunk valamelyik lehetséges tünetével: szapora szívdobogás, izzadás, remegés, légszomj, mellkasi fájdalom, szédülés, ájulás, valóságtól vagy önmagunktól való eltávolodás érzése, félelem az önkontroll elvesztésétől vagy attól, hogy megőrülünk, zsibbadás vagy bizsergés érzete, hidegrázás vagy hőhullámok kísérhetik. A háziorvos felkeresése abban is segíthet, hogy megbizonyosodjunk, nem valamilyen testi betegség velejárója a tünetegyüttes (pl. kóros vitaminhiány, pajzsmirigy-túlműködés, szív vagy tüdő megbetegedése, stb.). Ha kiderül, hogy nem húzódik a háttérben más betegség, akkor sem muszáj tovább elviselnünk kínzó állapotunkat. Néhány fontosabb információ a szorongás pszichoterápiás történetéről, elsősorban pszichodinamikus szempontból:
A neurózis forrásait és természetét kutató Freud korai írásaiban a szorongás mint affektív (indulati, érzelmi) állapot tűnik fel, mely a szexuális izgatottság pszichés és szomatikus felszabadulásában nyer kifejezést. Páciensei testi tünetté (hisztéria) vagy kényszeres gondolatokká konvertálva (kényszerneurózis), tárgyakra, helyzetekre és állatokra (fóbiák) vetítve próbálták közömbösíteni szorongásukat. Az elfojtott, megrekedt libido (pszichoszexuális izgalom), illetve az álmok esetében a vágy, szorongássá alakul, amely az öröm ellentéteként nyilvánul meg (örömelv). Későbbi munkáiban Freud a tehetetlenség érzését tartja a szorongás dinamikus tartalmának, amely a születés és a korai gyermekkor traumatikus, illetve örömtelen pillanataira adott válaszreakció. Mindemellett Freud is megerősíti a szorongás szerepét az ego önfenntartó funkciójában, valós veszély esetén (adaptáció).
Freud állításait más perspektívából értelmezte Melaine Klein, aki gyermekanalízisei során azt tapasztalta, hogy a „jelentős másikkal” (pl. anyával) való kapcsolat függvényében kialakuló szerető és destruktív impulzusok között létrejövő belső konfliktusból ered a szorongás. A csecsemő pszichológiai fázisai/pozíciói alapján különítette el egymástól az üldöztetéses, majd a szeparációs szorongást, melyek ellen védekezőmechanizmusokat alakít ki a csecsemő. Az üldöztetéses szorongás ellen hasítással (jó és rossz széthasítása) és projektív identifikációval (ez utóbbi egyszerre jelenti a nem kívánatos énrészek áttételét a másik személybe, illetve a másik személy azonosulását a belé vetített, elutasított énrészekkel); míg a szeparációs szorongással szemben fokozott mobilitással reagál a csecsemő. Amennyiben ebben a preverbális szakaszban a gyermek nem érzi magát biztonságban ahhoz, hogy bizalmat alakítson ki a „jelentős másikkal” és szeresse őt, ezek a tudattalan védekezések mintává rögzülnek, és felnőttkorba is elkísérik. Fónagy és munkatársai úgy vélik, hogy a szorongás elsődlegesen a csecsemőnek a saját változásérzeteire adott válasza az énfejlődés során, ezért adaptív funkciót tölt be, amit a környezet nem megfelelő érzelemtükrözése (túlzó vagy elmarad) súlyosan megzavarhat. Ehhez a fejlődési deficithez vélik visszavezetni a szabályozatlan belső érzések, indulatok, késztetések megrekedését és megszilárdulását, mely hajlamossá tesz bennünket az maladaptív énvédő mechanizmusok fenntartására a puszta túlélés érdekében.
A pszichoterápia szerepe
A pszichoterápia segíthet a hatékonyabb önszabályozás és az önreflexió kialakításában. Ez nem pusztán a tünetek enyhítését jelenti (amelyek esetében biokémiai eredetű állapotoknál gyógyszeres kezelésre is szükség lehet), hanem egy önmegfigyelési és tanulási folyamat elmélyítését is. Ennek során fokozatosan megtanulhatjuk felismerni, megérteni és szabályozni saját érzelmi állapotainkat.
A különböző pszichoterápiás megközelítések eltérő módon járulhatnak hozzá ehhez a folyamathoz. A kognitív viselkedésterápia például a szorongást fenntartó gondolati és viselkedéses mintázatok felismerésére és átalakítására helyezi a hangsúlyt, ami különösen a kezelés kezdeti szakaszában lehet fontos a tünetek enyhítésében. A feltáró, például pszichodinamikus megközelítések ezzel szemben nagyobb figyelmet fordítanak a szorongás mélyebben húzódó lelki hátterének megértésére.
